Munkából jutalom
Írta: Szabó Lilien

Budapest, 2017. augusztus 12.

1. fejezet

-Indulás! Mordult egy kellemetlen hang.

-Mit henyélsz, Leó?! Kérdezte Matyi, a Maya egyik matróza. Majd lekezelően folytatta:

-Ugye tudod, hogy csak azért jössz velünk, mert úrapád testamentumában arra kért bennünket, hogy   miután eltávozik közülünk, helyette legyünk gondviselőid és…

-Mit mondasz???? Apám meghalt????

-Sajnos… De ez nem nagyon kavart fel minket. Vonta meg vállát Piszkos Henry, akit mindenki csak Főnöknek szólított.

-Miért pont most?

Küszködött könnyeivel Leó, majd folytatta.

– Még előttünk állt rengeteg kaland. Életem minden vágya volt, hogy apámmal együtt fedezzük fel a híres Anyaszigetet… Bár, úgysem vitt volna magával… Édesapám legenda volt, hatalmas és erős, nem ismert félelmet…  Én meg egy nyakigláb, idétlen, vörös fürtös, zöld szemű, szeplős SENKI vagyok.

-Az ég áldjon meg! Hagyd már abba, s szedd a lábad te semmirekellő. Mindjárt itt vannak a piaci kofák, s nagyon nem szeretném, ha szégyenbe hoznád a csapatot.

Szó nélkül követte a csapatot Leó, közben azon tűnődött, miért bánnak vele ilyen gorombán apja hűséges emberei… Most érezte igazán, hogy mennyire egyedül maradt, a lemenő napsugár megcsillant a szeméből kiguruló könnycseppen.

-Drága legények! Vacsora!

Szólt egy bájos hang.

-Én inkább maradok. Nem vagyok se legény, se drága!

Azzal elfordulva megvonta magát a finom ínyencségtől.

-Elnézést fiatalember!

Szólalt meg újra a kellemes hang. Majd folytatja.

-Nem akar csatlakozni egy finom pisztráng vacsorához?

-Köszönöm! Mindjárt megyek.

Mikor beért rögtön kérdezgetni kezdték.

-Hogy hívnak?

-A nevem Leó. 16 éves vagyok. Mi lesz a munkám?

-A TE feladatod!? Vonta kérdőre Matyi.

-Igen, elvégre én is a fedélzeten vagyok. Nekem is illene munkát adni. Nem igaz?

-Hát…Megkérdezem Henry urunkat.

-Ő meg ki?

Kérdezte meglepően Leó.

-Nem ismered? Ez szégyen!

Szisszent fel egy eddig kevésbé hangos férfi, Franky.

-Na, mondjátok már!!!!

-Shh…Jön a főnök!

-Emberek! Szólalt meg egy mély rekedtes hang, melyet egy hosszú ajtónyikorgás követett. (Azaz megjött az előbb említett ember. A főnök.)

-Elnézést! Adna nekem valami munkát? Kérdezte Leó félszegen.

-Neked?

-Khm…köszörülte meg torkát-igen.

– Akkor bizonyítanod kell.

Szögezte le komor arckifejezéssel a Főnök, majd azt követő nagy sóhajtással egyetemben lerogyott a rozoga székre.

-Tessék?

Kérdezte a csendet megtörő halk szavával Leó.

– Ha rászolgálsz, talán akkor. Ennyit préselt ki magából Főnök, majd meghúzta söröskorsóját, s merengően a távolba nézett.

 

2. fejezet

-Milyen feladatot kapok, Henry????

-Henry úr, neked csak így lazán, Henry úr!

-Értem, uram! Csak térjünk már a tárgyra!

-Ni, csak milyen életre való itt valaki! Hát legyen! Akkor kapsz egy esélyt, ha egy héten belül teljesíted kéréseinket.

-De ez a hajózás csak 1 hét és egy napig tart…

-Tudom, fiú, tudom, de bele ne vágj még egyszer a szavamba, különben bedobatlak a cápák közé.

– És ha nem felelek meg?

– Akkor is a vízbe dobatlak, mérgelődött a Főnök, s már roppant mód idegesítette a fiú.

-Szóval, mi lesz a dolgom???? Húzta fel szemöldökét Leó, bár sejtette, hogy már semmi jóra nem számíthat…

– Abban a szerencsében részesülsz, az lesz a jutalmad az egy hetes engedelmesség után, hogy elvégezheted a heti nagymosást.  S egy halvány mosolyt is megengedett magának.

-Miiiit????? Ez lenne a feladat? De hát egy csapat vagyunk, biztos van valami más…valami fontos…

-Ide figyelj, te akartál mindenáron dolgozni. Hát tessék, jó szórakozást! Most már takarodj a szemem elől! Ha 3 másodpercen belül nem mész az ágyadba, ugye kitalálod, mit teszek veled?

– Tudom, nagyon vicces. Méltatlankodott Leó, s már szedte is a lábát, mert az igazat megvallva, nem szerette volna, ha a cápák között végzi.

 

3. fejezet

-Kopp-kopp-kopp… hangzik egy erőteljes, határozott kopogás…

-Ki az? Fordult át másik oldalára Leó. Kis idő elteltével feleszmélt. Mennem kell? Már fél hat van? Te jó ég! Elkések, mindjárt elkések, jajj nekem. Elszúrok mindent az első napomon. Micsoda balek. Eképp társalgott magával, mígnem meghallotta Matyi hangját:

-Leo, siess már, te Csipkerózsika, szárazföld a láthatáron!!!

– Megyek már, csak a pizsamámat összehajtom.

-Mit??? Hüledezett Matyi. Ez a kölök csak koloncnak van a nyakunkon… Mi lesz ebből?

Amikor partot értek, gyönyörű, meseszerű látvány fogadta őket. Kis idő múltán Leó valami neszre figyelt fel, majd megosztotta a többiekkel.

-Halljátok ezeket a hangokat? Mintha cincogás lenne. Nézzünk egy kicsit körül. Lehetne?

-Nem rossz ötlet fiú, de ki vigyáz Mayára?

-Ő lenne a hajó, kérdezte Leó?

-Igen, okostojás. A Főnök a feleségéről nevezte el, súgta oda Matyi Leónak, s intett, hogy ezt a kérdést ne feszegesse.

-S kik lesznek azok a balekok, akik őrködnek?

-Hát te, fiam, ki más, mordult a Főnök a fiúra. Hát ez nem dobta fel Leót, mert annyira nem szeretett egy helyben maradni.

Már két órája itt ülök, s várom őket, de semmi. S a cincogás továbbra is hallatszik. Lehet, hogy ez egy égi jel, s nekem kell felfedeznem. Nem megyek messzire, nem lesz semmi gond, ha Maya kicsit egyedül marad – eképp gondolkodott, s lelkiismeret furdalását gyorsan legyőzve Mayától elbúcsúzott és elindult.

Követte az egyre erősödő cincogó hangot.

-Nem tudom, mi vagy, mekkora, de úgy is meg foglak találni – suttogta, s már érezte, hogy kezében a zsákmány.

-cinn-cinn-cinn

-Fura, de mintha azt jelezné: ITT VAGYOK, GYERE MÁR!

És valóban, ott volt egy kisméretű, szürke, törékeny jószág, majd gondolkodás nélkül a tenyerébe kapta. Csak úgy pihegett a kis egérke.

– Na, most végre megvagy! Suttogta Leó, s olyan örömöt és elégedettséget érzett, mintha legalább egy mamut méretű állatot zsákmányolt volna.

-Igen, megfogtál-mondta egy vékonyka, erőtlen hang.

-Miiii? Te jó ég, biztos megsütötte a fejemet a nap. Olyan, mintha ez az állat itt a kezemben beszélne…

-Nem kaptál napszúrást, ne izgulj. Én tényleg beszélek, de ez nem lényeges, mert óriási veszélyben vagyok…

Leó miután túlesett a kisebb sokkján, beszédbe elegyedett a kezében tartott biológiai csodával.

-Mi történt? Mitől félsz?

-Igazából egy fogadást vesztettem el, s végem van. Nagyon nagy volt a tét, szipogott egyet, majd zokogva ecsetelte: 30 pitypang, száz nektárcsepp, s kétezer forráscsepp.

Ezek könnyen beszerezhető dolgok, gondolta Leó, s alig bírta visszatartani magát, hogy ne gurgulázzon bele az egérke panaszába, legyőzve magát vigasztalta az egérkét.

-Na, hagyd már abba – kérte Leó az egérkét, akit ráadásul szánt is – a fiúk nem bírják a sírást. Mikorra kell ezeket átadnod?

-Hát, nagyon sürget az idő, egy órán belül ott kell lennem a Kandúr szigeten, ami egér léptékben legalább egy napi járóföldre van innen.  Szóval nekem csengettek. Semmi esélyem – s egy újabb vigasztalhatatlan sírásba kezdett.

-Na, ne búsulj, megoldjuk. De van egy feltételem, ha megszerezzük és törlesztjük a tételeket, velem tartasz, s te leszel a háziállatom.

-Hát…inkább a fogság, mint a halál…vágta rá az egér. Áll az alku. Kezet rá.

Kezet fogtak, megállapodtak, majd folytatta Leó a kérdezősködést:

-S mi van, ha nem sikerül tartani a határidőt?

-Akkor a Kandúr kondérjában végzem, mint a családom.

-Ajjaj, az kínos, s hogy terelje a témát megkérdezte:

-Amúgy mi a neved?

-Csini Cini kisasszony a nevem. De nyugodtan szólíts Cininek.

-Szép kis név. A kinézeted pedig elragadó.

-Köszönöm.  Pirult bele az egérke, s te ki vagy?

-Leó vagyok.

-Csak így, Leó?

-Ja, csak így. De mik azok a kék-zöld foltok a testeden?

-Hát… a fogadás…Kandúr úrral nem lehet ujjat húzni.

-Bántottak? Szikrázott Leó szeme.

-Igen, mert ellenszegültem, próbáltam alkudni, de nem vészes, majd helyrejövök – sütötte le szemét Cini.

Amíg cseverésztek, s élvezték egymás társaságát kiértek egy pitypangrétre, egymásra nézte, őrült tempóban, kacagás mellett összegyűjtötték a szükséges pitypangokat, majd leheveredtek a pitypang rét kellős közepére, s gondtalanul bámulták a fejük felett lévő göndör felhőket. A nyugalmas csendet egy ismerős hang törte meg: Leó, hol vagy te hitvány gazember? Szemem elé ne kerülj, magára hagytad a hajót? Ordította Főnök. Leó felkapta a ruhás kisegérkét s szaladtak a hajó felé.


4. fejezet

Igen ám, de a fiatalember elfelejtette a hajóhoz vezető utat, Cini pedig úgy elfáradt, hogy elaludt. Leó nem akarta felébreszteni, ezért kénytelen volt a Főnök menydörgő szavaira támaszkodni, bízva abban, hogy előbb utóbb a hang elvezeti a hajóhoz, végül is Cinit is így találta meg. Az eszeveszett rohanás közben végig azon járt az esze, hogyan fogja megmagyarázni a történteket.  Gondolatait egy vízcsobogás zavarta meg. Hirtelen észbe kapott, hevesebben vert a szíve, majd kiesett a helyéről, s erre fel is ébredt a meggyötört, fáradt egérlány. Egymásra néztek, s mindketten ugyanarra gondoltak, s a csobogás felé vették az irányt. Gyorsan begyűjtötték a forráscseppeket Leó kiürült vizes kulacsába. Arcukat, s torkukat leöblítették a kristálytiszta vízzel, s úgy érezték, új erőre kaptak. Meg van a második tétel is, csaptak egymás tenyerébe.

Egymás örömében örültek, de továbbra is halálosan féltek a Kandúr, s a Főnök haragjától, ezért szaporázták lépteiket. Mikor már majdnem a hajóhoz értek, Leó hatalmasat ugrott:

-Jajj, valamibe beleléptem, nem tudok tovább menni! Ordította.

Cini tudta, hogy erre fele sok a méh, s jókedvűen kiáltotta:

-De jó! Megtaláltad a harmadik tételt. Ahol méhek vannak, ott nektárcsepp is van. El sem hiszem, milyen szerencsések vagyunk!

-Hát persze, szerencsések. Épp haldoklok egy piszok nagy csípéstől.

-Ne sajnáltasd már magad, légy férfi, koncentrálj a lényegre. Keressük meg a méhcsaládot!

Nem kellett keresniük, mert a fejük felett dongott több tucat méhecske.  Most egyszerre érezték szerencsésnek és szerencsétlennek magukat.

Cini összeszedte minden bátorságát, s megszólította a méheket:

-Héj, segítenétek? Szükségünk lenne 100 nektárcseppre, az életem a tét. Az egérke röviden elmesélte a kis történetét, s a fogadást. A méhek meglepődve az egérke bátorságán azonnal teljesítették a kívánságot, s összehordták a kért mennyiséget, az igazat megvallva, ki nem állhatták a dörzsölt kandúrt. Dolguk végeztével Hálásan intettek búcsút a segítőkész méheknek. Boldogok voltak a megszerzett kincsekkel a markukban.

A nap már lemenőben volt, gyomruk korgott már az éhségtől, mikor felfigyeltek a távolban kullogó alakra. Cini összehúzta orrocskáját, s szimatolni kezdett a levegőben. Szimata most sem csalt, hamar beazonosította, hogy a távoli ormótlan alak nem más, mint Kandúr, a fogadó társa.

Cini rémülten Leó fülébe súgta, hogy az a rémes alak nem más, mint akinek át kell adni a begyűjtött kincseket, az egérgyilkos rettegett Kandúr. Mindketten összerezzentek. Már nagyon közel volt a macska, épp az egérlányt kereste, mert eljött a törlesztés ideje. Szembenéztek egymással. A félhomályban megcsillant a kandúr vörösen izzó szeme. Rémület fogta el Leót és Cinit. Pár lépésnyire szemben álltak egymással. A kandúr fújtatott, a levegőbe karmolászott. Cini összeszedte magát, szeme tele volt bátorsággal, érezte, hogy eljött az igazságszolgáltatás ideje. Leó is minden bátorságát összeszedte, torkát megköszörülte, s hangosan neki kezdett:

-Szépjó napot Kandúr úr! Jöttünk törleszteni, s lába elé dobta a kért kincseket.

A macska hüledezett, hogy ez a csöppnyi jószág ilyen rövid idő alatt összegyűjtötte a kért portékákat. Örülnie kellett volna a kincseknek, mégis méltatlankodott, mert odalett a kívánt vacsorája. De az üzlet az üzlet, pláne ha egy felbőszült, kócos hajú tini az áldozat védelmezője.

Köszönés nélkül távozott, fogcsikorgatva, üres gyomorral.

Mikor már az árnyékát sem lehetett látni a macskának, Leó és Cini egymás kezét fogva ugráltak, ujjongtak örömükben.

Aztán hirtelen Leónak bevillant, hogy most már neki lesz vége, ha rögvest nem lesz a fedélzeten. De a Főnök hangja már nem hallatszott, s úgy gondolta, hogy nagyon messzire csatangoltak a hajótól. Kétségbeesetten, s fáradtan rogyott le a hozzá legközelebb eső kőhöz. Cini törte meg a csendet, kedves, vékonyka hangjával.

-Segítek neked, pattanj fel! Én ismerem az utat! Leó feltápászkodott, s új barátjára bízta magát.

 

5. fejezet

Pillanatok alatt a tenger sós illata cirógatta meg Leó orrát, s akkorát tüsszentett, hogy a hajó legénysége nyomban kirohant a fedélzetre. Jött a Főnök is. Most félt csak igazán Leó a Főnök haragjától, mert rádöbbent, hogy egy egész napot töltött egyedül a vadonban, távol a hajótól. Oda a bizalomnak. Ezt elszúrta.

A Főnök elébe ment. Szembe álltak egymással és hosszú percekig farkasszemet néztek: a Főnök és Leó. Mindenki kíváncsi volt, hogyan harapja le a Főnök a fiú fejét, vagy dobatja a cápák közé. Végül Leó törte meg a csöndet:

-Tudom, elszúrtam. Megérdemlem, hogy a vízbe dobass. Rászolgáltam. Cserbenhagytalak benneteket. Sajnálom! Jó volt veletek. Becsukta szemét, s hunyorogva várta, hogy elintézzék.

Feszült csend uralkodott a fedélzeten. Senki sem mozdult. Cini is mélyen, lélegzet visszafojtva lapult Leó zsebében. Várták a folytatást: a Főnök reakcióját. A Főnök lánya is szorongva nézte a történteket. Kedvelte Leót, bár ezt még magának sem vallotta be.

-Jól mondod, fiú. Ott lenne a helyed a vízben, a cápák között. De tudod mit, nagyon megleptél. Lebecsültelek. Kibírtál egy napot a vadonban. Egyedül. Megbocsátok. Belevaló kölök vagy. Tetszel nekem.

A nem várt reakció mindenkit meglepett, hirtelen ujjongásba tört ki a legénység, s a levegőbe dobálták a Fiút. Mindenki boldog volt, csak Cini érezte, hogy ha még egyszer feldobják Leót és vele együtt őt is, ő végzi a cápák között, mert épp hogy csak nem esett ki egyszer sem a nagy dobálások közepette.  Az örömujjongást végül mindketten túlélték s boldogan bújtak be közös ágyukba.  Aznap este mindenki jól aludt, s mindenki az igazságos, az emberséges főnökkel álmodott.

6. fejezet

Legtöbben a víz lágy ringatására ébredtek, Leó is. Szerencsére nem derült ki, hogy Cini is a fedélzeten van. Nem szívesen látott vendég a legénység körében egy egér. Az elkövetkező napokban barátságuk szorosabb lett, Leó nem háziállatként tekintett Cinire. Igazán szeretette, s az volt számára a legfontosabb, hogy jól érezze magát a kis egérlány.

Pár nap múlva a Főnök kiadta a parancsot: Horgonyt fel!

Leó könnyes szemmel kérdezte meg Cinit, hogy vele tart-e, vagy marad a szigeten?  Cini nagyon kötődött a fiúhoz, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy hajón élje le az életét, így végül a szigeten maradt. Leó elfogadta, fájó búcsút vettek egymástól, s megígérték, hogy soha nem felejtik el egymást. Legalább a reggelimet mostantól nem kell ketté osztani, több marad nekem – motyogta Leó, – így próbálta enyhíteni az egérke hiányát.

Leóval együtt szomorkodott az időjárás is, estére borús felhők gyülekeztek, zuhogni kezdett az eső, dörgött és villámlott az ég.

-Jön egy nagy hullám, vigyázzatok! –Figyelmeztette a legénységet Matyi.

-Hol vagy Luisa? Kislányom hol vagy?- kérdezte apja, a Főnök aggódva.

-SEGÍTSÉG!!!!!!!!!!!!!! ITT VAGYOK A VÍZBEN!!!!!!!!!!!!

-Várj, segítek! – azzal Leó hirtelen bevetette magát a vízbe. – Franky dobd a kötelet!

-Jó. – mondta röviden és tömören.

-Fogj erősen –súgta Leó a fulladozó lánynak – Húzzatok!

Perceken belül a hajóban voltak.

-Hozzatok takarókat és 2 darab forró csokit. Parancsolta Henry. Rögtön meg is hozták a két finom italt.

-Köszönöm. Hálálkodott meghatódva a lány.

-Ugyan már, nincs mit. Ez természetes. Pirult el Leó.

-Megmentetted az életemet. Az apám nagyon hálás lesz érte.

Leó kezdte kellemetlenül érezni magát, egy mosolyt kipréselt magából, megbiccentette fejét, majd magára zárta kabinja ajtaját. Kint még korom sötét volt, de már kezdett lecsendesedni a vihar. Aznap éjszaka mindenki mélyen aludt, csak a Főnök forgolódott.

Reggel Leó Főnök hangjára ébredt.

-Emberek, ide hozzám! Rikkantotta el magát a Főnök.

Rohant Leó is, ahogy csak tudott, most a pizsamájával kivételesen mit sem törődött. A fedélzeten szembetalálta magát a Főnökkel. Most még nagyobbnak tűnt, mint eddig.

-Fiam, letelt az egy hét, el kell dönteni, hogy tiéd az ígért munka vagy sem. Arra jutottunk, hogy azt a bizonyos munkát még sem neked adjuk, bár bizonyára nagyon élvezted volna az egyhetes szennyesünk mosását.

-Éreztem. Pedig nagyon igyekeztem. Nagy rakás szerencsétlenség vagyok.

-Hagyd abba, hallgass végig! Egy hétre el kell hagynom a hajót, így rád ruházom a főnöki tisztségemet. Fiúk, fogadjátok be Leót!

Voltak, akik szóhoz sem jutottak, Matyi és Franky fütyült a boldogságtól, Luisa apja nyakába ugrott, Leó meg csak állt, s nem hitt a fülének. S csak ennyit tudott kipréselni magából: igazán köszönöm!

S magában arra gondolt, hogy az apja és Cini milyen büszkék lennének rá.