egészségedre cikk 2017.11.15.

Merthogy kell nekik, ez nem vitás.

A személyiség fejlődése szempontjából a kb. 12 éves kortól kezdődő időszak a legjelentősebb. Ekkor kerül “pályára” a saját stílus, az egyéniség – egyediség, az érdeklődés, az identitás és a szerepek és szerepvállalások is. Elindul az önismeret egy erősebb iránya, ami olykor ugyan “mesterségesen erőltetett” formában mutatkozik meg, például ha az új öltözködési vagy zenei stílus kialakítására és a vele járó életformára gondolunk, de az igény mindenképp ekkor mutatja meg leginkább és leghatásosabban önmagát.

A tinikben ekkor erősödik az igény arra, hogy önmaguk legyenek. Hogy egyéniségek legyenek.

Teljesen természetes része a folyamatnak a környezet felől érkező visszajelzések, megerősítések figyelése és ezek akár néha túlzott értékelése is.
Egyébként, nem feltétlenül gondolom kizárólag korosztályos jellemvonásnak, ám a tapasztalatok és a kérdések alapján most mégis a Z-generációsokból indulok ki.

A napokban egy anyuka azt kérdezte tőlem, mit tudok én, amit ő nem?

A kislánya a találkozónk után repesve boldogan töltötte a napját, szinte szárnyalt, majd napokkal később is kitartott a lendület, a mosoly, a tettrekészség, a magabiztosság.
Az Édesanya elmesélte, hogy ugyanazokkal a dolgokkal és gondolatokkal próbálta erősíteni kislányát korábban, amire én is a hangsúlyt fektettem, de “neki nem hitt” korábban. Nekem miért hisz?
Na ezaz! Nem nekem hisz (és nem is az Édesanyjának “nem hisz”) ilyenkor.

Önmagának hisz. Elkezd önmagában bízni.

Na de miért más a hatás, ha mástól kapja a megerősítést? Miért nem számít az anyuka szava?

A független külső megerősítés számára nem dicséret, neki az nem bók, nem “szándékos erőadás”. Számára ez egyszerűen egy tükröt jelent, pont a függetlenségéből kifolyólag.
Van olyan szülő, aki az önbizalomhiányos gyereknél úgy próbál formálóan hatni, hogy folyamatosan erősíti a gyerekét, pl. állandó dicséretekkel, amik a folytonosságból kifolyólag érvényüket is veszítik.
Vagy van olyan példa is, amely esetben a szülő a közösségi médiát veszi a “kezébe”, (túl) gyakran posztol kislányáról, hogy bebizonyítsa neki büszkeségét, esetleg like-ok, hozzászólások formájában szembesítse gyermekét arról, mások milyen szépnek látják őt. Remélve, hátha így ő is elhiszi magáról végre. Eredmény mégse igazán mutatkozik. (Sőt.)

De mitől más a külső megerősítés, mint amit a család legnagyobb szeretete mutathat?
Emberi természetünkből kifolyólag tudjuk és érezzük, hogy a szüleinknek mi vagyunk a legjobbak, legszebbek. Ezért adott szituációban lehetnek ők bármennyire is reálisak, ebben a korban ezt még nem mérlegelik a fiatalok, ezért nem hisznek el feltétel nélkül mindent, ami építhet.

Ha valaki más mondja, sugallja, érezteti velük, az más.
Abba a tükörbe másképp néznek bele, és ha már belenéztek, önmagukat látják. Belenéznek a független, külső személy által tartott tükörbe, mert tudják, a saját szemükkel láthatják viszont magukat. Ha tetszik a kép, boldogak és képesek a szárnyalásra. Mert valójában, eredményben itt már mindegy is, ki tartja a tükröt, mert önmagukat látják, és ez itt a lényeg.

Így szemlélve a hozzáállásukat, szerintem a visszajelzésekkel, fejlesztői hatásokkal, megerősítésekkel mindenképp a lehető legtermészetesebben kell bánni, hogy azt valóban befogadják a tinik.

Fontos, hogy ne csak elhiggyék hanem mélyen magukévá tegyék és ők maguk lássák saját önmagukat pozitívan az adott helyzetben, vagy fejlődési szakaszban.

Bacsa Kati

Forrás