Újabban minden nap hallok embereket arrNegyessy Neddaól sopánkodni, hogy mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik a telefonukat nyomkodva nőnek fel – vagyis a mai tinik kb. 100 százalékával.

Bevallom, elég gyakran lenne kedvem kiütni, vagy kicsavarni a fiam kezéből a telefonját, de nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás. Hogy létezik-e egyáltalán megoldás, azt nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy meg kell-e ezt a kérdést oldanunk, vagy inkább jobb, ha megtanulunk vele élni, miközben azon vagyunk, hogy a gyerekeink maguktól is rájöjjenek a veszélyekre. Minden igazi változás belülről kell, hogy induljon, mert csak akkor maradandó.

Lehet a tiniket büntetni, a telefonokat elzárni, de úgyis túl fognak járni az eszünkön. Bennünk meg csak kavarognak a félelmek, és a bizonytalanság, mely abból származik, hogy elvesztettük a kontrollt a gyerekeink felett. Már nem lehet őket izomból „kordában tartani”, és ezt tudomásul kell vennünk, különben fennáll a veszélye annak, hogy elveszítjük őket. Ezért gondolom azt, hogy jobb beszélgetni velük, kikérni a véleményüket és meghallgatni a tapasztalataikat. Nagyon sok érdekeset tudnak mondani, ha érzik bennünk a nyitottságot… és ha éppen olyan kedvükben vannak.

A legelső, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban a mára kialakult széles körben elterjedt súlyos önképzavar, mely abból fakad, hogy a kamaszok állandóan összehasonlítgatják magukat egymással és több millió közösségi média felhasználóval, akik szintén beszálltak a „Ki tud többet mutatni?” versenybe. Ha megnézzük a Facebook, vagy az Instagram posztokat, azt gondolhatjuk, hogy szinte mindenki milliomos, és az életét sminkeléssel, vásárlással, táncolással, bulizással és utazással tölti. Csak a jót mutatják, ami néha – gyakran – nem is igaz. Kitesznek posztokat a vitrinbe, és várják a lájkokat. De vajon mi történik miközben jönnek, vagy éppenséggel nem jönnek a lájkok?

Rengetegen ülnek magányosan egy képernyő mögé bújva, titokban irigyelve azokat, akiknek jobbak a posztjaik, ahol a lány soványabb, szebb a sminkje, vagy jobb helyen járt. Túllicitelik egymást a külsőségekben, és minden energiájukat ebbe fektetik. Eddig soha nem látott mértékben került a hangsúly a külsőre, az image-re.

Így már nem marad energia sem a saját magukkal, sem a másokkal ápolt mély, meghitt, őszinte kapcsolatra, barátságokra, szerelmekre. Én ebben látom a veszélyt: annak ellenére, hogy társas lények vagyunk, a „falkánk” egyre csökken, és egyre több az elszigetelt „magányos farkas”, egyre fiatalabban.  Igen, jó néha egyedül lenni saját magunkkal, de csak akkor és addig, amíg mi döntjük el, nem pedig elszenvedjük a saját magunk által generált magányt.

A fiatalok, amíg iskolába járnak még inkább van társaságuk, de ahogy kilépnek a nagybetűs ÉLETBE, egyre nagyobb eséllyel lesznek izoláltak. Leginkább a magánytól féltem őket, mert az nagyon tud fájni. Erről beszélgessünk velük: a kapcsolatokról, a barátságról, a szerelemről, az együtt töltött idő öröméről. Mutassunk nekik példát. A legjobb, ha visszük őket magunkkal különböző programokra, amikor csak tudjuk – és amikor csak engedik: szerezzenek élményeket, nevessenek, vegyék észre a fák levelének a színét, simogassanak meg egy kutyát, lássák meg az élet ajándékait, melyekből a legfontosabbak az emberi kapcsolatok.

Fert Monika

illusztrátor: Negyessy Nedda