Vannak olyan helyzetek és életszakaszok, amikor a legjobb szülő is megéli azt, hogy a gyermeke eltávolodik tőle, nehezen tud rá hatni, esetleg titkolja előtte érzéseit. A szülő látja, hogy kevés a gyermeke önbizalma, de valahogy nem tudja, mit tehetne.
Akármennyire is közeli és jó a szülő-gyerek kapcsolata, ez teljesen normális megélés a gyerek részéről. Sokszor pont a szülő nem fogja tudni a csemetéje belső dolgait, mert a közösségbe való tartozás és a barátoknak való megfelelés ilyenkor jóval, mindennél erősebb.

Először is, ezt érdemes elfogadni, ahelyett, hogy egy szülő önmagát hibáztatná, hiszen ez legtöbb esetben “csak” korosztályos sajátosságokból fakadóan alakul ki. Egész egyszerűen ebben a korban átalakulnak a szerepek, a barátok véleménye válik a világon a legfontosabb tényezővé. Ha nem is értünk egyet, kizárt, hogy eredményes közeledést érnénk el ennek az érzésnek a boncolgatásával, magyarázásával.

Oké, de mit tehet a szülő, hogy mégis gyermeke mellett legyen, az eltávolodás időszakában is?

Először is – bár tudom nehéz megállni – fontos kerülni a konkrét, erőltetett kérdéseket, valamint a „megsértődést” olyankor, amikor a gyerek nem akar mesélni. Mellőzni kell az ellenőrzés és szülői bizalomvesztés jeleinek minden látható faktorát, itt most más jellegű odafigyeléssel érhető el eredmény.

cikk170926

Amennyire lehet, a háttérből okosan, tágra nyílt szemekkel érdemes figyelni, érezhető szabadságot adni, és ott lenni amikor szükséges. Le kell venni a jeleket. Érdemes ez esetben is kihegyezni a “csápjainkat”, és a non-verbális jeleket sokkal többre értékelni, ebben a korban.

Emellett javasolható a Z generációs tréner bevonása a gyerek életébe, ami híd és összekötő elem lehet a gyermek és a szülő között is, sok egyéb pozitív hatása miatt is.

Bacsa Kati

Forrás